Hajlék. Nyugalmat, biztonságot nyújtó fedél. Hajléktalan. Egy ember, akinek nincs ilyen. Senki nem él önszántából az utcán. Aki elveszti a biztonságot nyújtó otthonát… azt mi nem tudjuk átérezni min megy keresztül nap, mint nap. Mit érezhet az az ember, akinek nincs olyan, hogy haza menni. Akinek nincs biztonság. Nincs semmije, csak egy szatyor emlék, némi ruha talán, no meg – a szerencsésebbeknek - egy meleg takaró a téli éjszakákra.

Egy dologban biztosak lehetünk: ezt épp ésszel nem lehet kibírni. Ha ezt megpróbáljuk végiggondolni, máris összeáll a kép, hogy miért nem megy be mindenki hajléktalanszállóra. Először is, mert nincs elég hely. Vannak éjszakai, meg nappali melegedők, de onnan menni kell. Újra és újra. Sokan vannak, és el kell tudni viselni a másikat. Nézzünk kicsit magunkba: mi bármikor kibírnánk, hogy tízen-huszon, ki tudja hány emberrel legyünk bezárva egy szobába? Mi, akik utána haza tudunk menni. Mi, akik tudjuk, hogy holnap is lesz mit enni. Mi, akik mentálisan teljesen rendben vagyunk.

A hajléktalan ellátó szervezetek folyamatosan azt mondják, hogy a kormány kommunikációjával ellentétben nincs annyi férőhely, ahány ember él az utcán.

Hétfőtől büntetik, szabálysértés lesz, ha valaki az utcán él. Ez már eleve nonszensz, nekem a KMK – azaz Közveszélyes Munka Kerülő – kifejezést juttatja eszembe. Ha nincs, hol laknod, akkor megbüntetünk. Igaz, közben akkor is kilakoltatunk rendőri segítséggel, ha nincs hova menned. Ha szegény vagy, még beléd rúgunk néhányat, hiszen

akinek nincs semmije, az annyit is ér

– legalábbis Lázár János szerint.

Hétfőtől háromszor felszólítják a hajléktalant, hogy szüntesse be a hajléktalan létet, ha nem teszi, akkor elviszik az utcáról. Hogy hova, azt nem tudjuk, hiszen a hajléktalanszállókon nincs elég hely. Egy biztos: ők annyira nem érnek semmit, hogy a hatóságokank joguk van a személyes tárgyaikat – például a gyermekükről, egykori házastársukról féltve őrzött fényképeiket, de akár a néhány ruháikat is – megsemmisíteni. Mivel ezek az emberek – Lázár szerint – semmit nem érnek, így a személyes holmijuk sem ér semmit, ezért még kártérítést sem kell fizetnie senkinek ha megsemmisíti azokat.

Képzeljük el, hogy a gyermekünk a délutáni edzésről jön hazafelé, kicsit koszosan, a tornazsákja is poros, nem baj, hazaér és kimossuk majd. Mit tennénk, ha odamenne a rendőr hozzá és elvenné a koszos tornazsákot és megsemmisítené?

Ha hajléktalan vagy ezt megtehetik veled. Hiszen nincs semmid, nem is érsz semmit.

Valóban tarthatatlan állapot, hogy az aluljárók, a parkok tele vannak hajléktalanokkal. Tarthatatlan, hiszen ezek az emberek sokszor nem tehetnek róla, hogy elvesztették mindenüket. Nem maradt számukra más, csak néhány emlék. Hétfőtől ezeket is elvehetik tőlük.

Azt találta megoldásnak a kormányzat, hogy mesterségesen eltüntetni a hajléktalanokat az utcáról. Bármi áron, embertelenül. Hozott egy törvényt, mely hatalmas radírként leradírozza őket az utcáról.

Miért? Miért gondolják azt, hogy ez a megoldás? Hol marad a megelőzés? A szociális háló? Az ellátórendszer?