Hajnali 3 óra, indulok itthonról. A kocsiban ül a 18 éves fiam és a barátnője. Diákok. Sötét még az utca, alig vannak autók, keressük a szépet, mert ahova megyünk, ott sok szomorúság vár ránk.

Ma hajnalban csodaszép volt a Hold.

Gyorsan haladunk, alig van forgalom, alszik a város. Parkolni is könnyű, néhány lépés és már bent is vagyunk az ablaktalan, de kellemesen meleg csarnokban. Átvesszük a kitűzőnket, beírjuk az adatainkat és indulunk a helyünkre.

Gyors információcsere, mi várható és hánykor. Ébredezik mindenki, aki bent aludt az éjjel a BOK csarnokban. 8 óra körül indul busz a pályaudvarokra, kinyitják az ajtókat, ekkor tűnik fel, hogy mi hiányzott. A napfény, a természet fénye. Pedig én csak 4 órája vagyok bent. Mit érezhetnek azok, akik egy hete itt töltik mindennapjaikat. De legalább kellemesen meleg van.

8 órakor eligazítás, megtudom, hogy csak az ukrán állampolgárokat, az ukrán útlevéllel rendelkezőket engedik be. Aki kettős állampolgár és magyar útlevele van csak, ők nem jöhetnek be. Ők ugyanazon jogokkal rendelkeznek, mint bármely magyar állampolgár. Az eligazítás meglepően kedves hangulatban telik, az Ezredes úr és a Védelmi Bizottság tagja is elmondja, hogy azért vagyunk itt, hogy megpróbáljuk az itt töltött időt minél kellemesebbé tenni a menekülteknek, akik sokszor borzasztó körülmények közül érkeznek. Jó ezt hallani, nagyon emberi.

Lassan befut az első busz, tömött sorokban, de türelmesen várakoznak a menekültek. Mindenki, aki bejöhet karszalagot kap. Az egyik katona látom, ahogy mosolyogva leguggol egy kisgyerekhez, hogy feltegye a karszalagot, talán így kevésbé félelmetes a kicsiknek.

Mi szállást koordinálunk, lassan eljutnak hozzánk az igényekkel. Embert próbáló, hogy ne szakadjon meg a szív, amikor azt hallom, hogy fogalma sincs meddig marad, mi lesz a jövő, otthon semmi nem maradt, lebombázták  az otthonukat. Egy másik férfi elmondja, hogy ő nem marad, csak a lányát és a feleségét akarja feltenni egy nyugat felé tartó vonatra, ott várják majd ismerősök, ő pedig megy vissza, háború van, harcol a hazáért.

Az idő gyorsan telik, mindenki teszi a dolgát. Az Ezredes úr többször jön, segít, kedves, ahogy az itt lévő rendőrök, Védelmi Bizottsági tagok is.

Mindenki segíteni akar, a menekülteknek és egymásnak is.

Sok probléma van, nem ideális a megoldás amit kitalált a kormány közel egy hónap után, de mindenki tudja, aki ott van, hogy most nem ezzel kell foglalkozni. Most az első és legfontosabb segíteni azoknak, akik a borzalmakból érkeztek. Ez működteti a rendszert. Aki pedig egyszer kimegy önkéntesként, egész biztos, hogy visszamegy, mert átértékelődik minden.

A fizetség pedig a legnagyobb amit valaha kaphatunk: