Szerző: Lukácsi Kriszti

Szomorú vagyok. Úgy érzem menni kéne. Menni el, minél messzebbre. De oly szép Hazám nem akarom itthagyni!

Mit tegyek?

Éljek tovább egy olyan országban, ahol ha egy iskola adományt kap, azt nem fogadja el az igazgató, mert akkor úgy néz ki mintha nem lenne minden rendben? Miért, minden rendben van?

Ahol az iskola igazgatója megteheti, hogy nem hajlandó elszámolni az iskola alapítványának pénzével?

Ahol egymásnak ugrasztják szándékosan az embereket hazugságokkal?

Ahol nincs következménye semminek, ha a fideszi haveri kör része vagy.

Ahol egy iskola igazgatóját akár hazugságokkal is megvédi a helyi fideszes önkormányzat ahelyett, hogy segítene?

Ahol nem lehet kérdeznie a politikusokat csak a baráti újságíróknak?

Ahol a korábbi „barát” aljas módon megaláz ha már nem egyezik a politikai nézetetek?

Menni kéne, menni kéne…

De miért? Miért menjek? Drága szép Hazám, csodálatos anyanyelvem, oly fontosak nekem. Hiszen nincs más ország melynek ilyen szép a Parlamentje, melyben olyan gyönyörűen kanyarodik a Duna, s Hortobágyunknak sincs párja…

Én nem megyek. Bármily nehéz is, de maradok. Maradok és küzdök! És hiszek. Hiszek abban, hogy lesz ez máshogy. Lesz, lehet máshogy, csak tenni kell érte.

Ennek az első lépése, hogy elmegyek szavazni vasárnap.