Irgalmatlanul nehéz dolgom van, ha szeretném kulturáltan kifejezni az érzéseimet, elmondani a véleményemet arról a szennyről, amit Vésey Kovács László követetett el a PestiSrácok – nevéhez már korábban is méltatlan újság – hasábjain.

Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni…

Ugyan miért nem? Egy kerekesszékben (így hívják ugyanis, nem tolószék, ahogy a homoszexuális sem buzi) ülő ember, pont oly értékes része lehet a társadalomnak, pont oly kedves, okos és szép lehet, mint két lábon járó embertársai.

Mennyire elfajzott világ az, ahol egy olyan cikk, amiben egyértelműen eldugdosni, titkolni valónak tekintik a mozgássérült embereket megjelenhet?

Nagyon. És ilyen országban élünk.

Mi lesz a következő? Lelökdösünk mindenkit, aki nem egészséges a 10. emeletről? Külön kell járniuk az iskolában, nehogy véletlen a tökéletes gyerekek meglássák, hogy „ilyen emberek” is léteznek?

Mert léteznek. Igenis élnek köztünk vakok, mozgássérültek, siketek és még sorolhatnám. Életünk, társadalmunk részei. Szépek, okosak és szerethetőek.

Az pedig külön felháborító, amit hasonlatként ír a cikk elkövetője (ezt nem vagyok képes újságírásnak nevezni)

Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.

Hol mondott bárki is olyat, hogy a homoszexuálisok azt szeretnék, hogy a heteroszexuálisok meleggé váljanak?

Pusztán annyit szeretnének, hogy fogadják el őket., mert igenis normális emberek.

nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak, és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más.

Ismerek egy tánccsoportot – Gördülő Tánccsoport a neve – boldog, vidám kerekesszékesek, akik táncolnak. Boldogok, bármily hihetetlen is. Ismerek vakokat, akik színházban dolgoznak, zenélnek, sőt, van szerencsém ismerni egy vak tűztáncost is. Egy valamiben azonosak mindannyian: BOLDOGOK. Elfogadták, hogy így élnek, mert ezt a másfajta életet kapták.

Miért nem akar kerekesszékeseket látni a szerző? Miért akarja eldugni, titkolni a világ elől, hogy léteznek? És vajon miért érez így a homoszexuálisokkal kapcsolatban? A szerző fél. Fél attól, hogy ő is kerülhet kerekesszékbe, hiszen senki nem sérthetetlen.

Emiatt van valami, amiben nagyban különböznek a fentebb említett sérült/fogyatékkal élő emberektől. A szerző és a hozzá hasonlóan gondolkodó társaik boldogtalanok, mert rettegéssel kell leélniük az életüket. Rettegnek, hogy elveszítik a tökéletesnek mutatott szánalmas kis életformájukat és ők is olyan „kis senkik” lesznek, amilyennek gondolják a kevésbé tökéletes embertársaikat. Pedig az igazság az, hogy ők maguk a kis senkik.